fbpx

Tündér néni

Tündér néni

Péntek reggel. Csak a szokásos. Felpattanok a vonatra, az utolsó szabad helyet keresem. Négyes ülés, néni mellett csak a szatyrai. Kérdezem, szabad-e, kelletlenül összeszedi, én már készülök az éles, kicsit goromba riposzttal, ha nagyon morogna, de csöndben marad. Leülök. Horgolás elő. Már hallom is, hogy kérdez róla. Kiveszem a fülemből Freddy Mercury-t. Kérdezi, mit horgolok. Mondom, hogy a Jupitert. Aztán persze elkezdi, hogy ő hogy kötött, horgolt régen. Picit feszengek, megint kifogtam az utazó bolondot. A horgolás után átköt a művészetre. Hogy micsoda tehetség volt már általános iskolában. Hogy akkor változott a címer, nekik le kellett rajzolniuk, ő úgy érezte, az övé is olyan, mint a többieké. Aztán másnap látott a katedra fölé kitéve egy nagyon szép rajzot. És csak az aláírásából jött rá, hogy az a sajátja.

Az apukáról, aki hagyta a gyerekeinek, hogy döntsenek akár a templomba járásról is, liberális volt, de közben szigorú is.

Most Vácon lakik. Soha nem tudta elviselni, ha valaki hazudott. Hogy egyszer gyermekkorában orvost kellett hívni, mert majdnem megszakadt a szíve, mert tudta, hogy a testvére hazudott. Azóta megtanulta, hogy csak a négy fal között sírjon, ahol senki nem látja.

A következő megálló a 35 éves kora volt, amikor egy szobrásztól kapott ajánlatot, hogy álljon neki meztelenül modellt. Közben leírja magát, a haját, tartását, rövid szoknyáit, fogait, hogyan öltözött, milyen szép hosszú szőke haja volt. Hogy megválogatta, kivel fekszik le. (Itt a velünk szemben ülő utas felpattintott egy dobozos sört.)

A sehol sem tanult, arisztokratikus tartásáról, aminek mindenki a csodájára járt. Ha megnézitek a képet, tényleg.

Egy idő után letettem a horgolást, mondjuk számolni sem tudtam a szemeket, és elkezdtem csak figyelni. Belenéztem a néni teljesen tiszta tekintetébe, szép arcába, mintha Szabó Magda mellett ültem volna, eltűnt a vonat. Egy idő után megszokta az orrom azt a 15 éve nem érzett, hamisítatlan öreg néni illatot is, már az is hozzátartozott az utazáshoz. Ölébe kapott a mese, együtt izgultam és nevettem a történetekkel. Ha elkalandozott, visszakérdeztem, hogy mi lett végül.

Egy pillanat alatt értünk a Nyugatiba. Felajánlottam, hogy hozom az egyik szatyrát. Kérdeztem, hogy merre megy, mentünk együtt az aluljáróba. Majd le a metróhoz. Éppen egy régi, irodai viszálykodást mesélt el (minden sztorijára azonnal indult a mozi a fejemben az ármánykodó főnökasszonyról, meg a szombat délre mindennel végző főszereplő lányról), amikor leértünk a metróhoz. Ott a szemembe nézett, és azt mondta: „A lényeg az, hogy úgy éljünk, bármit is hoz az élet, a tőlünk telhető lehető legjobban oldjuk meg, és akkor minden rendben lesz.” Majd közölte, hogy nem is erre van dolga, csak elkísért engem, visszakérte a szatyrát, és otthagyott lúdbőrözve.